Tamási Áron (született Tamás János) székely magyar író, leggyakrabban a népi írók közé sorolják. Sokgyermekes földműves családban született Farkaslakán 1897-ben. A gimnáziumot Székelyudvarhelyen végezte. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári egyetem jogi karán kezdte meg, majd a hatalomváltást követően, mivel megszűnt a magyar nyelvű oktatás, átiratkozott a magyarul még működő Kereskedelmi Akadémiára. Diplomája megszerzése után rövid ideig banktisztviselőként dolgozott Kolozsváron, majd Brassóban. 1923-tól 1926-ig az Amerikai Egyesült Államokban élt, többnyire New Yorkban. A szülőföld mellett itt szerzett élményei is ihlették legsikeresebb művét, az Ábel-regénytrilógiát, amelyet 1933-ban kezdett közölni. Hazatérése után Kolozsváron telepedett le. Többször kitüntették Baumgarten-díjjal (1929, 1930, 1933, 1943) és 1940-ben a Corvin-koszorút is átvette. Második feleségével, Salgó Magdolnával 1944-ben Budapestre költöztek, a főváros ostromát Bajor Gizi villájában vészelték át.

1945–1947 között a parlament behívott képviselője volt. Szinte valamennyi erdélyi magyar irodalmi és szellemi mozgalommal kapcsolatot tartott: az Erdélyi Helikonnal, a Korunkkal, az Erdélyi Fiatalokkal, a Hitellel (amelyet a Vásárhelyi Találkozó megszervezésére maga választott segítőjének és terve végrehajtójának), hasonlóképpen a magyarországi Válasz és a Márciusi Front íróival. E csoportokkal közös szándék vezette: válaszokat találni a nép égető kérdéseire, amelyeknek megoldása a haza sorsát is meghatározhatja. Egész pályafutása alatt a népben látta a politikai és művelődési megújulás forrását. 1949 után hallgatásra kényszerült. 1954-től újra szerepelt novellákkal, színművekkel és a Kossuth-díjjal is kitüntették. Az 1956-os forradalom idején az Írószövetség elnökségének tagja volt. Ő fogalmazta meg a Gond és hitvallás című nyilatkozatot, amelyet az 1956. december 28-án tartott taggyűlésen az elnökség nevében felolvasott és amelyet október 26-án Magyar Fohász címmel a Kossuth Rádió már közvetített. 1963-tól az Országos Béketanács elnökségi tagja volt. 

Élete utolsó éveiben még hazalátogathatott Erdélybe és szülőfalujába is. 1966. május 26-án halt meg Budapesten, örök nyugalomra végakarata szerint Farkaslakán helyezték, a templom mögötti két cserefa közé. Sírja és az azt méltóképpen jelölő Szervátiusz-emlékmű azóta nemzeti zarándokhellyé vált.

Tamási Áron a székely falvak világának ábrázolója, látásmódja, stílusa, szókincse, egész művészi világa szülőfalujában gyökerezik. Tehetsége, fantáziája játszi könnyedséggel olvasztja egybe a tragédiát és a komédiát, a misztikumot és a falu józan realizmusát. Műveiben az erdélyi szegények életét, a megélhetésért az urakkal és a természettel folytatott küzdelmeit, a székelyek ügyességét és furfangos észjárását ábrázolta. Kigúnyolta a társadalmi igazságtalanságokat, célja a nemzet lelkiismeretének megszólítása volt. Későbbi műveibe jelképes, népi miszticizmus keveredett, majd fokozatosan visszatért kezdeti realizmusához is. Számos műve, főleg novellái idegen nyelveken is megjelentek.