– Honnan jöttél? – kérdezte a másik.
– Erdélyből – feleltem.
Erre az én barátom megragadta az üveget, hogy a földhöz vágja, vagy talán kapaszkodjék belé. Úgy látszik, hogy mégiscsak kapaszkodni akart inkább, mert utána felállt, és azt mondta nekem, hogy menjek véle, s töltsem nála, vendég gyanánt, az éjszakát. Megmondtam neki, hogy én Kelemen Gáspár bácsihoz számítottam volt menni, de mivel oly lelkiből hívott, hajlamos lettem a vendégségre. Amikor felálltam, hogy indulni lehessen, legénykedésből egy kicsit fejjebb húztam a nadrágomat, s abban a pillantásban az ujjaim elnevették magukat, mert hozzáértek az új nadrágszíjjuhoz.
– Ki az a Washington? – tettem fel a kérdést.
– Washington nagy amerikai szabadságharcos volt, mint a magyaroknak Kossuth Lajos – mondta az egyik szlovák, mire a másik még többet akart tudni, és felfelé intett a hüvelykivel:
– Itt lakott.
Az öreg fiú sem Washingtonra, sem egyébre nem szólott semmit, hanem gyorsan fizetett, aztán felragadta a kufferemet, s én alig győztem utána menni. Úgy megbecsült, hogy automobilt fogadott, s azon robogtunk legalább húsz percig. Éppen akkor gyújtották meg estére a lámpákat és a fényeket, de a nagy ragyogáson kívül egyebet a kocsiból nemigen láttam. Pedig ráértem volna a szemlélődésre, mert a barátom egyet sem szólt egész úton. Akkor sem, amikor megérkeztünk egy ötemeletes ház elé. Csak felragadta ismét a kuffert, s én mehettem utána. Lent a folyosón elévett egy kicsi kulcsot, azzal kinyitott valami vasajtót, s hát egy kuckóban 40 vagyunk a kufferrel együtt. Ott sem szólott semmit, hanem megnyomott egy gombot, mire felrepültünk az ötödik emeletre.
Efféle felfutón akkor közlekedtem először életemben, de nagyon kitűnő találmánynak tetszett. Szívesen indítványoztam volna, hogy repdessünk még egy kicsit, de nem lehetett, mert az én pártfogó barátom nagyon sietett, hogy békerüljünk a szobába.
– Ülj le! – mondta ott.
Engedelmesen leültem és vártam; ő pedig egy könyvecskét vett elő a szekrényiből, s azt előmbe tette.
– Ismered-e? – kérdezte.
Megnéztem a könyvecske fekete tábláját, melyen arany betűkkel ez állt: Toldi.
– Eddig még nem ismertem – feleltem, mire ő elkomolyodott és furcsán tekintett reám. Az ujjait is összeszorította, s mintha megremegett volna az a nagyerős ember. – Hát miért kéne ismernem? – kérdeztem. – Csak azért, mert én vagyok az a Toldi Miklós! – mondta.